Ismerj meg\

Önéletrajzom a lovak mentén

Kisgyerekkorom óta mindig is érdekeltek az állatok, azok közül, pedig leginkább a lovak. Az okát, hogy miért pont a lovak nem tudom, de mai gondolkodásommal tudom, hogy ezen nem kell gondolkozni, mert minden okkal történik az életünkben. Valami miatt vonzódtam hozzájuk, és mindennél jobban a közelükben szerettem volna lenni. Amellett, hogy mellettük akartam lenni azt vettem észre, hogy nagyon érzékennyé váltam az állatokkal, ezen keresztül a lovakkal való bánásmóddal kapcsolatban. Visszaemlékszem, hogy mindig mély sajnálat bírtam és hatalmas méreg gyülemlett fel bennem, amikor állatokat láttam méltatlan bánásmódban részesülni. Nagyszüleimtől nagyon sok állat- és természetszeretetet kaptam. Itt eszembe is jut egyik nagypapám mondása, amit gyakran emlegetek ma is – kicsit kiegészítve - óráimon: „Az állatok nem tehetnek arról, hogy szeretjük őket!”. Ez az érzékenységem határozta és határozza meg útkeresésemet, hogy minél jobb lehessek a lovakhoz és minél több jót tehessek értük és azokért, akik szintén a lehető legjobban szeretnének lovukhoz állni.
Eloször 4-5 évesen ültem lovon. Ez a felülés még tele volt félelemmel és a lehető leggyorsabban – magamtól – a földön szerettem volna lenni. Ezt az alkalmat követően mégis alig vártam a következő, majd a folyamatos lehetőségeket arra, hogy ló közelben és lovon lehessek. Az alkalmak először fuvaros lovak formájában jöttek, amikor szenet hoztak hozzánk. Első lovaglási leckémet 7 vagy 8 évesen, Orgoványban kaptam, ahová édesapámmal jutottam el. Doktori értekezéséhez végzett adatgyűjtést, én, pedig elkísértem – inkább a szarvasmarhák társasága, mint a Balaton parti tespedés?. Ha meg még ló is volt kilátásban!…. Egy Gyuri nevű pejen és egy Szultán nevű szürkén lovagoltunk néhány percet. Mit ne mondjak madarat lehetett volna velem fogatni, egyben a vérem „ló kábítószer szintje” ezzel az adaggal kigyógyíthatatlan szintet ért el.
1979-ben nagyapám beszélt egyik barátjával, aki lovas edző volt a Gödöllői Agrártudomámyi Egyetem lovardájában, akinek elmondta, hogy milyen komoly mértékben vagyok „lóbeteg”! Az idős edző, pedig üzent, hogy szívesen lát a lovardában. Ez a személy nem volt más, mint Tóth Pista bácsi! Nevéhez számos ifjúsági és felnőtt lovas sporteredményei kapcsolódnak.
Személyéhez nem csak versenyeredmények, hanem mindaz kapcsolódik, amely alapja annak – akkor és most is – hogy helyesen, megfeleloen viselkedjünk a lovakkal, amelyek az eredményeket is szülik. Ez nem volt más, mint rend, tisztaság, fegyelem és megfelelő ló körüli viselkedés (ló és felszerelés ismeret stb.). Ennek a teljes körű elsajátítását sokkal fontosabbnak tartottam és tartom máig is, mint önmagát a végcélt, úgymint a konkrét lovaglást és versenyzést. Viszont, ha ezt valaki teljes mértékben elsajátítja, akkor a lovaglás és versenyzés könnyen fog jönni, mint az alapok eredője. Akkor – hála Istennek – nem is volt lehetőségünk ezt a folyamatot felgyorsítani. Néhány hónap istállómunka, majd lovak vezetgetését követően lassan kiérdemeltük a futószáras oktatáson való részvételt. Pár hónap – mindennapos – futószáras alapozás után jöhetett csak az osztályban, később, pedig az önálló lovaglás.
1980-83-ig, mint öttusázó lovagoltam, - ugyanitt - az egyetemi lovardában. Utolsó általános iskolai évemben 1984-ben a Nemzeti Lovardába került át a gödöllői öttusa lovas oktatása. Itt Szabácsy István és Molnár Tamás voltak lovas edzőim. Ismét komoly fegyelemre és szinte folyamatos szőrén lovaglásra emlékszem.
Mivel lovakkal foglalkozó megfelelő iskolát nem találtunk, viszont az állatoktól nem akartam tágítani, a Váci Táncsics Mihály Mezőgazdasági Szakközépiskolába jelentkeztem és folytattam tanulmányaimat. A következő két évben a lovaglás a hétvégékre és a nyári szünetekre korlátozódott.
1986-ban kinyílt a világ előttem és hatalmas tapasztalási lehetőség elé kerültem, amikor édesapám révén Új-Zélandba költöztünk. Itt, szeretett öcsémmel, Péterrel az Auclkand Grammar for Boys gimnáziumba jártunk.
Mivel Új-Zéland már ekkor a világ „éllovasa” volt a lovastusa (miltary) szakágban, ezért mindent megtettem, hogy a versenyek közelében lehessek. A szóban forgó szakág lóállományának alapját az új-zélandi telivér képezi. Ezért ezen a téren is igyekeztem tapasztalatot szerezni. Így kerültem az ország egyik legsikeresebb ménesébe, ahol néhány hónapot dolgozhattam. Itt megtapasztalhattam, hogyan nevelhetünk sikeres lovakat természetes módon. Az itt eltöltött időszak végén a ménessel részt vehettem egy valódi, komoly, több napig tartó telivér árverésen.
1988-ban érettségiztem Új-Zélandon. A gimnáziummal párhuzamosan végzett szakiskola eredményei tették lehetővé, hogy felvételt nyerhessek a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskola Állattenyésztési Karára. Nyomós oka volt ide jelentkezésemben az ott működő Lovas Akadémiának. Mielőbb szerettem volna folytatni lovas tanulmányaimat, útkeresésemet.
Kaposváron ért, életemet és a lovakhoz való hozzáállásomat leginkább meghatározó útbaigazítás, amikor egy, még valódi lovas értékeket – alázatot, teljes körű tudást és hozzáértést képviselő emberrel, Monspart Gáborral találkoztam, aki a híres Magyar Királyi Lovagló és Hajtótanárképző Iskola, lovaglótanári diplomával végzett diákja volt. Kétség nem fér hozzá, hogy ennek az iskolának a végzett tanárai és az általuk képviselt tudás volt a csúcsa hazai lóhoz értésünknek, amely azóta csak folyamatosan csökken.
Legelső találkozásunkat követően többször felkerestük, amikorra végül is elfogadott tanítványaként. Ma már tudom, hogy mindezt tudatosan csinálta és az okot is teljes mértékben megértem. Egyszerűen biztos akart abban lenni, hogy tisztában legyünk azzal, ami a tanulás terén előttünk áll és mindezt komolyan gondoljuk-e. Ő magából, magukból, abból az elsajátítandó tudásmennyiségbol indult ki, amit a lovagló tanárok képviseltek. A lovakkal kapcsolatos helyes tudás elsajátításához, pedig megfelelő, alázatos hozzáállásra van szükség.
Másodsorban, pedig fel kívánta hívni a figyelmünket, hogy amennyiben vele akarunk dolgozni, akkor számítsunk negatív megkülönböztetésre, amely furcsa módon leginkább az „akadémia” akkori lovas edzőitől jött. Ma látom, hogy sajnálni valója csak azoknak van, akik nem ismerhették őt igazából és nem dolgozhattak vele.
Az elkövetkezendő két évben számtalan komolyabbnál komolyabb útmutatásokat kaptam, amelyeket sikerrel alkalmazok a mai napig. Mivel Gábor bátyánk a military szakágban mélyedt el leginkább és többek között az 1980-as moszkvai olimpián sikerrel szereplő military válogatott edzője is volt, én is ezen szakág irányába kezdtem érdeklődni. Ez is komoly szerepet játszott abban, amikor 1991-ben egy évre visszamentem Új-Zélandba. Először is farmokon dolgozva akartam további gyakorlatot szerezni mezőgazdasági tanulmányaim mellé. Másodszor, pedig első kézből kívántam megtapasztalni az Új-Zélandi militarysport eredményességét. (Ez alatt az időszak alatt volt szerencsém megismerni a kétszeres olimpiai bajnokot Mark Todd-ot, a kétszeres világ és olimpiai bajnok Blyth Tait-et. Mai napig tartó barátság fűz a Meyer családhoz, akik több ló mellett Mark Todd kétszeres olimpiai aranyérmes lovát, Charismát is tenyésztették.)
Kinti tartózkodásom éve alatt gyűjtött adatok képezték alapját első diplomamunkámnak, amelyet „Az Új-Zélandi militarysport eredményességének háttere” címmel írtam. Farmokon dolgozva ekkor találkoztam először a Természetes Lóhozállás és ló kiképzés egyes részleteivel.
Miután hazajöttem, államvizsgámig még egy évet együtt dolgoztam Gábor bátyámmal. A Lovas Akadémia külön engedélyt adott arra, hogy Gábor bátyámnál készülhessek fel a lovas edzői vizsgára, amelyet sikeresen teljesítettem is. (Vicces! Külön engedély, hogy jobbtól, jobbat tanulhass!) Ekkor már erőteljesen orientálódtam az Örkényben végzett lovagló tanárok munkásságának minél szélesebb körű megismerése felé. Új-Zélandban is találkoztam egy olyan magyar lovas edzővel, aki „csak” a Ludovika Akadémiát végezte, amely közel sem nyújtott olyan tudást, mint Örkény tábor mégis azt mondták róla az Új-Zélandiak, hogy országuk neki köszönheti az FEI (Nemzetközi Lovas Szövetség) szinttű lovas sportot. Pedig a Ludovikán „csak” testnevelés tantárgy keretén belül oktatták a lovaglást. Igaz olyan személyek tartották a testnevelés órákat, mint Némethy Bertalan, aki aztán 25 évig volt az Amerikai díjugrató válogatott edzője. Az urat Bolgár Kálmánnak hívták, aki volt szíves egy idomító és egy ugró napot tartani nekem.
Államvizsga után a Vanyarc melletti Sarlós pusztán dolgoztam egy kisbéri félvér lovakat tenyésztő magánménesben, lovász-belovaglói munkakörben. Fontosnak tartottam teljes körű gyakorlat megszerzését a magyar lovas ágazat teljes egészében.
1993-ban lehetőség nyílt egy több mint 200 lovat számláló magánménes vezetői pozíciójának betöltésére. Itt további tapasztalatokat szerezhettem a lovak nevelésével kapcsolatban.
(Ekkor történt az, hogy anyja elvesztése miatt egy csikót kézből neveltem, aki egész nap fel-alá sétálgatott velem a központ területén és hívásra mindig jött. Ugyan ez ekkor már nem az első alkalom volt arra, hogy a helyes ló kiképzés egyes elemei az orrom előtt voltak, mégsem tulajdonítottam neki azt a jelentőséget, amit kellett volna, vagy amit ma tulajdonítok neki. Valószínűleg, mert már rég kiveszett a köztudatból és mivel már rég eltávolodtunk a használati lovaglástól, és nem is élnek itthon olyan emberek, akik mindezt rendszerbe foglalva tudták volna. A helyes kommunikáció szükségességére már szinte mindenki csak legyint és az egyetlen dolog, ami fontos az, hogy milyen típusú „cucc” van a lovon és hányszor hányadik tud vele lenni a lovas!)
1994-ben pályázat útján nyertem el a Gödöllői Egyetemi Lovarda vezetői állását. Nagy örömömre szolgált, hogy azt az intézményt vezethettem, amelyikben rendszeresen kezdtem el lovagolni annak idején. Itt nyílt arra lehetőségem, hogy Új-Zélandon nyert tereppálya tervezői tapasztalataimat felhasználva military versenyeket szervezhessek. 1995-ben nagy sikerrel rendeztünk meg az országban először egynapos military versenyt, amely szükséges alapegységét képezik a világ sikeres lovastusa nagyhatalmainak. Megfelelő módon hazánkban ennek ellenére a mai napig nem alkalmazzák ezt a rendszert. Erre a sikerre alapozva, felkérést kaptam a következő évi országos döntő megrendezésére az OMÉK keretén belül. Az említett időszakban folyamatosan vettem részt nemzetközi tereppálya tervezői és technikai küldötti továbbképzéseken, illetve díjugratásban és militaryban versenyeztem. De még a díjlovagló szakág versenyein is bíráskodtam. Mivel akkor céljaim között szerepelt, hogy megfelelő módon képzett lovakat lovagoljak, versenyezzek, tapasztalataimat, pedig a fiatalabb generációknak átadjam, az ehhez szükséges alapok, úgy mint megfelelő talajú, terepakadályú pályák hiányoznak ezért úgy gondoltam, hogy fontosabb előbb ezen a téren ténykedni és, majd akkor folytatni a versenyzést, ha ez a terület már rendben van. Ez volt az oka, amiért jobban elmélyültem a tereppálya tervezésben, a technikai küldötti pozíció betöltésében. Többek között ekkor indítottam be egy több fordulóból álló egynapos versenysorozatot, több időponttal Galgahévízen és Sóskúton. Továbbá elindítottam a hazai tereppálya tervezői és technikai küldötti képzést is. Új-Zélandi ismeretségem révén sikerült kijussak és a kivitelező csapat tagjaként dolgozzak az angliai Burghley-ben megrendezett nyílt Európa Bajnokságon, ahol további értékes tapasztalatokat szerezhettem.
1998-ban hatalmas megtiszteltetés ért, amikor is felkérést kaptam a Magyar Lovas Szövetség Lovastusa Szakbizottságának vezetőjétől Török Lászlótól, a Magyar Lovastusa válogatott csapatvezetői pozíciójának betöltésére a Római Lovas Világjátékokon. A világjátékok a Nemzetközi Lovas Szövetség legrangosabb eseménye. A rómait követő világjátékokat a spanyolországi Jerezben rendezték, ahol a szervező csapat részeként dolgozhattam, továbbgyűjtve tapasztalataimat, amelyeket még mindig abból a célból tettem, hogy a lovak jobban érezhessék magukat velünk, ha már saját szórakozásunkra használjuk őket!
A jobbító szándék által vezérelve, külföldi versenyeken nyert tapasztalataim alapján kezdtem el foglalkozni lovagló talajokkal is.
2001-ben állást ajánlottak a Nemzeti Lóverseny Kft-nél. Feladatom az ügető és a Kincsem park telepvezetői feladatainak ellátása volt kifejezett hangsúllyal a versenypályák felületeinek megfelelő állapotba hozatalára, karbantartására. Így ismét lehetőség nyílt arra, hogy a környezetemben levő lovak életminoségének javításához hozzájárulhassak.
Amikor már teljesen úgy éreztem, hogy már sosem lesz lehetőségem arra, hogy élőben láthassam, átéljem azt a lóhoz állást, lovaglást, amiről Gábor bátyám beszélt, amiről a régi könyvek szóltak, és amiket a régi lovas fotók sugalltak, akkor kerültem egy olyan bemutatóra, ahol az említettek mégis elém tárultak. A bemutatót Pat Parelli és dákjai tartották. A könnyedség és elegancia visszaigazolta minden elképzeléseimet és azt, hogy igenis létezik egy ideális lóhoz állás, egy olyan, amelyben mindig is hittem, és amit egészen eddig kerestem. Parelli kiegészítette a hiányzó láncszemeket és megerősített abban, hogy amiket korábban gondoltam a kiképzés terén – addigi tapasztalataim alapján – azok helyesek voltak és mostantól bátran cselekedhetek aszerint. És az is történik a bemutató óta.
Az említett bemutatót követően beléptem Parelli világszervezetének angliai részébe, majd – mint továbbra is tudásra éhes ember – kutatásba kezdtem. Így aztán teljes körű visszaigazolást nyertem, hogy nincs másról szó, mint, ló etológiáról, azaz a lovak viselkedéséről és annak teljes körű ismeretéről. Az, pedig bizonyított tény, hogy a lovaglás mindig is a lovak viselkedésére alapult, aki, pedig kiváló lovas szeretne lenni a klasszikus elvek abszolút betartása mellett, annak igenis hibátlanul kell ismerni a ló faj viselkedéstanát.
A bemutatót követően már ennek megfelelően kezdtem alapozni lovaimat és diákjaim lovait is. Lovaink magasabb fokú képzését a lovak egymásközti viselkedésének alkalmazása mellett tesszük, legyen szó, idomító lovaglásról, ugratásról vagy tereplovaglásról.
2003-ban társammal beindítottuk közös lovardánkat, a Hilltop Farmot Gödöllőn. A lovarda beindítása miatt fel kellett adjam állásomat a Nemzeti Lóverseny Kft-nél.
Két év eredményes üzemelést követően eladtam Hilltop Farmbeli üzletrészemet.
Ezt követően lovaimmal Gödöllőtől 20 km-re levő Váckisújfalu melletti Kéri pusztára költöztem, amely központi képzőhelyként működik. Itt együtt dolgozhatok legelőrehaladottabb diákjaimmal és lovaikkal. Továbbá a helyi adottságokból kifolyólag itt tudom fogadni a fiatal, elindításra váró illetve problémás lovakat.

Az oldal tetejére