|
Ismerj meg\ |
Önéletrajzom a lovak mentén
Kisgyerekkorom óta mindig
is érdekeltek az állatok, azok közül, pedig leginkább
a lovak. Az okát, hogy miért pont a lovak nem
tudom, de mai gondolkodásommal tudom, hogy ezen
nem kell
gondolkozni, mert minden okkal történik az életünkben.
Valami miatt vonzódtam hozzájuk, és mindennél
jobban a közelükben szerettem volna lenni. Amellett,
hogy
mellettük akartam lenni azt vettem észre, hogy
nagyon érzékennyé váltam az állatokkal, ezen
keresztül a lovakkal való bánásmóddal kapcsolatban.
Visszaemlékszem,
hogy mindig mély sajnálat bírtam és hatalmas
méreg gyülemlett fel bennem, amikor állatokat
láttam
méltatlan bánásmódban részesülni. Nagyszüleimtől
nagyon sok állat- és természetszeretetet kaptam.
Itt eszembe is jut egyik nagypapám mondása, amit
gyakran emlegetek ma is – kicsit kiegészítve
- óráimon: „Az állatok nem tehetnek arról, hogy
szeretjük
őket!”. Ez az érzékenységem határozta és határozza
meg útkeresésemet, hogy minél jobb lehessek a
lovakhoz és minél több jót tehessek értük és
azokért, akik
szintén a lehető legjobban szeretnének lovukhoz
állni.
Eloször 4-5 évesen ültem lovon. Ez a felülés még tele volt félelemmel
és a lehető leggyorsabban – magamtól – a földön szerettem volna lenni.
Ezt az alkalmat követően mégis alig vártam a következő, majd a folyamatos
lehetőségeket arra, hogy ló közelben és lovon lehessek. Az alkalmak először
fuvaros lovak formájában jöttek, amikor szenet hoztak hozzánk. Első lovaglási
leckémet 7 vagy 8 évesen, Orgoványban kaptam, ahová édesapámmal jutottam
el. Doktori értekezéséhez végzett adatgyűjtést, én, pedig elkísértem
– inkább a szarvasmarhák társasága, mint a Balaton parti tespedés?. Ha
meg még ló is volt kilátásban!…. Egy Gyuri nevű pejen és egy Szultán
nevű szürkén lovagoltunk néhány percet. Mit ne mondjak madarat lehetett
volna velem fogatni, egyben a vérem „ló kábítószer szintje” ezzel az
adaggal kigyógyíthatatlan szintet ért el.
1979-ben nagyapám beszélt egyik barátjával, aki lovas edző volt a Gödöllői
Agrártudomámyi Egyetem lovardájában, akinek elmondta, hogy milyen komoly
mértékben vagyok „lóbeteg”! Az idős edző, pedig üzent, hogy szívesen
lát a lovardában. Ez a személy nem volt más, mint Tóth Pista bácsi! Nevéhez
számos ifjúsági és felnőtt lovas sporteredményei kapcsolódnak.
Személyéhez nem csak versenyeredmények, hanem mindaz kapcsolódik, amely
alapja annak – akkor és most is – hogy helyesen, megfeleloen viselkedjünk
a lovakkal, amelyek az eredményeket is szülik. Ez nem volt más, mint
rend, tisztaság, fegyelem és megfelelő ló körüli viselkedés (ló és felszerelés
ismeret stb.). Ennek a teljes körű elsajátítását sokkal fontosabbnak
tartottam és tartom máig is, mint önmagát a végcélt, úgymint a konkrét
lovaglást és versenyzést. Viszont, ha ezt valaki teljes mértékben elsajátítja,
akkor a lovaglás és versenyzés könnyen fog jönni, mint az alapok eredője.
Akkor – hála Istennek – nem is volt lehetőségünk ezt a folyamatot felgyorsítani.
Néhány hónap istállómunka, majd lovak vezetgetését követően lassan kiérdemeltük
a futószáras oktatáson való részvételt. Pár hónap – mindennapos – futószáras
alapozás után jöhetett csak az osztályban, később, pedig az önálló lovaglás.
1980-83-ig, mint öttusázó lovagoltam, - ugyanitt - az egyetemi lovardában.
Utolsó általános iskolai évemben 1984-ben a Nemzeti Lovardába került
át a gödöllői öttusa lovas oktatása. Itt Szabácsy István és Molnár Tamás
voltak lovas edzőim. Ismét komoly fegyelemre és szinte folyamatos szőrén
lovaglásra emlékszem.
Mivel lovakkal foglalkozó megfelelő iskolát nem találtunk, viszont az
állatoktól nem akartam tágítani, a Váci Táncsics Mihály Mezőgazdasági
Szakközépiskolába jelentkeztem és folytattam tanulmányaimat. A következő
két évben a lovaglás a hétvégékre és a nyári szünetekre korlátozódott.
1986-ban kinyílt a világ előttem és hatalmas tapasztalási lehetőség elé
kerültem, amikor édesapám révén Új-Zélandba költöztünk. Itt, szeretett
öcsémmel, Péterrel az Auclkand Grammar for Boys gimnáziumba jártunk.
Mivel Új-Zéland már ekkor a világ „éllovasa” volt a lovastusa (miltary)
szakágban, ezért mindent megtettem, hogy a versenyek közelében lehessek.
A szóban forgó szakág lóállományának alapját az új-zélandi telivér képezi.
Ezért ezen a téren is igyekeztem tapasztalatot szerezni. Így kerültem
az ország egyik legsikeresebb ménesébe, ahol néhány hónapot dolgozhattam.
Itt megtapasztalhattam, hogyan nevelhetünk sikeres lovakat természetes
módon. Az itt eltöltött időszak végén a ménessel részt vehettem egy valódi,
komoly, több napig tartó telivér árverésen.
1988-ban érettségiztem Új-Zélandon. A gimnáziummal párhuzamosan végzett
szakiskola eredményei tették lehetővé, hogy felvételt nyerhessek a Kaposvári
Mezőgazdasági Főiskola Állattenyésztési Karára. Nyomós oka volt ide jelentkezésemben
az ott működő Lovas Akadémiának. Mielőbb szerettem volna folytatni lovas
tanulmányaimat, útkeresésemet.
Kaposváron ért, életemet és a lovakhoz való hozzáállásomat leginkább
meghatározó útbaigazítás, amikor egy, még valódi lovas értékeket – alázatot,
teljes körű tudást és hozzáértést képviselő emberrel, Monspart Gáborral
találkoztam, aki a híres Magyar Királyi Lovagló és Hajtótanárképző Iskola,
lovaglótanári diplomával végzett diákja volt. Kétség nem fér hozzá, hogy
ennek az iskolának a végzett tanárai és az általuk képviselt tudás volt
a csúcsa hazai lóhoz értésünknek, amely azóta csak folyamatosan csökken.
Legelső találkozásunkat követően többször felkerestük, amikorra végül
is elfogadott tanítványaként. Ma már tudom, hogy mindezt tudatosan csinálta
és az okot is teljes mértékben megértem. Egyszerűen biztos akart abban
lenni, hogy tisztában legyünk azzal, ami a tanulás terén előttünk áll
és mindezt komolyan gondoljuk-e. Ő magából, magukból, abból az elsajátítandó
tudásmennyiségbol indult ki, amit a lovagló tanárok képviseltek. A lovakkal
kapcsolatos helyes tudás elsajátításához, pedig megfelelő, alázatos hozzáállásra
van szükség.
Másodsorban, pedig fel kívánta hívni a figyelmünket, hogy amennyiben
vele akarunk dolgozni, akkor számítsunk negatív megkülönböztetésre, amely
furcsa módon leginkább az „akadémia” akkori lovas edzőitől jött. Ma látom,
hogy sajnálni valója csak azoknak van, akik nem ismerhették őt igazából
és nem dolgozhattak vele.
Az elkövetkezendő két évben számtalan komolyabbnál komolyabb útmutatásokat
kaptam, amelyeket sikerrel alkalmazok a mai napig. Mivel Gábor bátyánk
a military szakágban mélyedt el leginkább és többek között az 1980-as
moszkvai olimpián sikerrel szereplő military válogatott edzője is volt,
én is ezen szakág irányába kezdtem érdeklődni. Ez is komoly szerepet
játszott abban, amikor 1991-ben egy évre visszamentem Új-Zélandba. Először
is farmokon dolgozva akartam további gyakorlatot szerezni mezőgazdasági
tanulmányaim mellé. Másodszor, pedig első kézből kívántam megtapasztalni
az Új-Zélandi militarysport eredményességét. (Ez alatt az időszak alatt
volt szerencsém megismerni a kétszeres olimpiai bajnokot Mark Todd-ot,
a kétszeres világ és olimpiai bajnok Blyth Tait-et. Mai napig tartó barátság
fűz a Meyer családhoz, akik több ló mellett Mark Todd kétszeres olimpiai
aranyérmes lovát, Charismát is tenyésztették.)
Kinti tartózkodásom éve alatt gyűjtött adatok képezték alapját első diplomamunkámnak,
amelyet „Az Új-Zélandi militarysport eredményességének háttere” címmel
írtam. Farmokon dolgozva ekkor találkoztam először a Természetes Lóhozállás
és ló kiképzés egyes részleteivel.
Miután hazajöttem, államvizsgámig még egy évet együtt dolgoztam Gábor
bátyámmal. A Lovas Akadémia külön engedélyt adott arra, hogy Gábor bátyámnál
készülhessek fel a lovas edzői vizsgára, amelyet sikeresen teljesítettem
is. (Vicces! Külön engedély, hogy jobbtól, jobbat tanulhass!) Ekkor már
erőteljesen orientálódtam az Örkényben végzett lovagló tanárok munkásságának
minél szélesebb körű megismerése felé. Új-Zélandban is találkoztam egy
olyan magyar lovas edzővel, aki „csak” a Ludovika Akadémiát végezte,
amely közel sem nyújtott olyan tudást, mint Örkény tábor mégis azt mondták
róla az Új-Zélandiak, hogy országuk neki köszönheti az FEI (Nemzetközi
Lovas Szövetség) szinttű lovas sportot. Pedig a Ludovikán „csak” testnevelés
tantárgy keretén belül oktatták a lovaglást. Igaz olyan személyek tartották
a testnevelés órákat, mint Némethy Bertalan, aki aztán 25 évig volt az
Amerikai díjugrató válogatott edzője. Az urat Bolgár Kálmánnak hívták,
aki volt szíves egy idomító és egy ugró napot tartani nekem.
Államvizsga után a Vanyarc melletti Sarlós pusztán dolgoztam egy kisbéri
félvér lovakat tenyésztő magánménesben, lovász-belovaglói munkakörben.
Fontosnak tartottam teljes körű gyakorlat megszerzését a magyar lovas
ágazat teljes egészében.
1993-ban lehetőség nyílt egy több mint 200 lovat számláló magánménes
vezetői pozíciójának betöltésére. Itt további tapasztalatokat szerezhettem
a lovak nevelésével kapcsolatban.
(Ekkor történt az, hogy anyja elvesztése miatt egy csikót kézből neveltem,
aki egész nap fel-alá sétálgatott velem a központ területén és hívásra
mindig jött. Ugyan ez ekkor már nem az első alkalom volt arra, hogy a
helyes ló kiképzés egyes elemei az orrom előtt voltak, mégsem tulajdonítottam
neki azt a jelentőséget, amit kellett volna, vagy amit ma tulajdonítok
neki. Valószínűleg, mert már rég kiveszett a köztudatból és mivel már
rég eltávolodtunk a használati lovaglástól, és nem is élnek itthon olyan
emberek, akik mindezt rendszerbe foglalva tudták volna. A helyes kommunikáció
szükségességére már szinte mindenki csak legyint és az egyetlen dolog,
ami fontos az, hogy milyen típusú „cucc” van a lovon és hányszor hányadik
tud vele lenni a lovas!)
1994-ben pályázat útján nyertem el a Gödöllői Egyetemi Lovarda vezetői
állását. Nagy örömömre szolgált, hogy azt az intézményt vezethettem,
amelyikben rendszeresen kezdtem el lovagolni annak idején. Itt nyílt
arra lehetőségem, hogy Új-Zélandon nyert tereppálya tervezői tapasztalataimat
felhasználva military versenyeket szervezhessek. 1995-ben nagy sikerrel
rendeztünk meg az országban először egynapos military versenyt, amely
szükséges alapegységét képezik a világ sikeres lovastusa nagyhatalmainak.
Megfelelő módon hazánkban ennek ellenére a mai napig nem alkalmazzák
ezt a rendszert. Erre a sikerre alapozva, felkérést kaptam a következő
évi országos döntő megrendezésére az OMÉK keretén belül. Az említett
időszakban folyamatosan vettem részt nemzetközi tereppálya tervezői és
technikai küldötti továbbképzéseken, illetve díjugratásban és militaryban
versenyeztem. De még a díjlovagló szakág versenyein is bíráskodtam. Mivel
akkor céljaim között szerepelt, hogy megfelelő módon képzett lovakat
lovagoljak, versenyezzek, tapasztalataimat, pedig a fiatalabb generációknak
átadjam, az ehhez szükséges alapok, úgy mint megfelelő talajú, terepakadályú
pályák hiányoznak ezért úgy gondoltam, hogy fontosabb előbb ezen a téren
ténykedni és, majd akkor folytatni a versenyzést, ha ez a terület már
rendben van. Ez volt az oka, amiért jobban elmélyültem a tereppálya tervezésben,
a technikai küldötti pozíció betöltésében. Többek között ekkor indítottam
be egy több fordulóból álló egynapos versenysorozatot, több időponttal
Galgahévízen és Sóskúton. Továbbá elindítottam a hazai tereppálya tervezői
és technikai küldötti képzést is. Új-Zélandi ismeretségem révén sikerült
kijussak és a kivitelező csapat tagjaként dolgozzak az angliai Burghley-ben
megrendezett nyílt Európa Bajnokságon, ahol további értékes tapasztalatokat
szerezhettem.
1998-ban hatalmas megtiszteltetés ért, amikor is felkérést kaptam a Magyar
Lovas Szövetség Lovastusa Szakbizottságának vezetőjétől Török Lászlótól,
a Magyar Lovastusa válogatott csapatvezetői pozíciójának betöltésére
a Római Lovas Világjátékokon. A világjátékok a Nemzetközi Lovas Szövetség
legrangosabb eseménye. A rómait követő világjátékokat a spanyolországi
Jerezben rendezték, ahol a szervező csapat részeként dolgozhattam, továbbgyűjtve
tapasztalataimat, amelyeket még mindig abból a célból tettem, hogy a
lovak jobban érezhessék magukat velünk, ha már saját szórakozásunkra
használjuk őket!
A jobbító szándék által vezérelve, külföldi versenyeken nyert tapasztalataim
alapján kezdtem el foglalkozni lovagló talajokkal is.
2001-ben állást ajánlottak a Nemzeti Lóverseny Kft-nél. Feladatom az
ügető és a Kincsem park telepvezetői feladatainak ellátása volt kifejezett
hangsúllyal a versenypályák felületeinek megfelelő állapotba hozatalára,
karbantartására. Így ismét lehetőség nyílt arra, hogy a környezetemben
levő lovak életminoségének javításához hozzájárulhassak.
Amikor már teljesen úgy éreztem, hogy már sosem lesz lehetőségem arra,
hogy élőben láthassam, átéljem azt a lóhoz állást, lovaglást, amiről
Gábor bátyám beszélt, amiről a régi könyvek szóltak, és amiket a régi
lovas fotók sugalltak, akkor kerültem egy olyan bemutatóra, ahol az említettek
mégis elém tárultak. A bemutatót Pat Parelli és dákjai tartották. A könnyedség
és elegancia visszaigazolta minden elképzeléseimet és azt, hogy igenis
létezik egy ideális lóhoz állás, egy olyan, amelyben mindig is hittem,
és amit egészen eddig kerestem. Parelli kiegészítette a hiányzó láncszemeket
és megerősített abban, hogy amiket korábban gondoltam a kiképzés terén
– addigi tapasztalataim alapján – azok helyesek voltak és mostantól bátran
cselekedhetek aszerint. És az is történik a bemutató óta.
Az említett bemutatót követően beléptem Parelli világszervezetének angliai
részébe, majd – mint továbbra is tudásra éhes ember – kutatásba kezdtem.
Így aztán teljes körű visszaigazolást nyertem, hogy nincs másról szó,
mint, ló etológiáról, azaz a lovak viselkedéséről és annak teljes körű
ismeretéről. Az, pedig bizonyított tény, hogy a lovaglás mindig is a
lovak viselkedésére alapult, aki, pedig kiváló lovas szeretne lenni a
klasszikus elvek abszolút betartása mellett, annak igenis hibátlanul
kell ismerni a ló faj viselkedéstanát.
A bemutatót követően már ennek megfelelően kezdtem alapozni lovaimat
és diákjaim lovait is. Lovaink magasabb fokú képzését a lovak egymásközti
viselkedésének alkalmazása mellett tesszük, legyen szó, idomító lovaglásról,
ugratásról vagy tereplovaglásról.
2003-ban társammal beindítottuk közös lovardánkat, a Hilltop Farmot Gödöllőn.
A lovarda beindítása miatt fel kellett adjam állásomat a Nemzeti Lóverseny
Kft-nél.
Két év eredményes üzemelést követően eladtam Hilltop Farmbeli üzletrészemet.
Ezt követően lovaimmal Gödöllőtől 20 km-re levő Váckisújfalu melletti
Kéri pusztára költöztem, amely központi képzőhelyként működik. Itt együtt
dolgozhatok legelőrehaladottabb diákjaimmal és lovaikkal. Továbbá a helyi
adottságokból kifolyólag itt tudom fogadni a fiatal, elindításra váró
illetve problémás lovakat.
Az oldal tetejére
|
|
|
|
|